Így kell helyesen tejfölt tenni
...a lencselevesre. A módszer előnye, hogy ugyanúgy alkalmazható más leveseknél is. A tejfölt gyengéd mozdulatokkal a tányér karimájára kenjük, amely -tányérja válogatja - lassú ereszkedésbe indul a nemes nedű felé. Amikor a kanállal felvesszük a falatot, a mozdulat végén kanyarintsunk a tejfelbe is. A technika óriási előnye, hogy a tejföl nem keveredik össze a levessel, hiszen úgy elveszítené önálló ízét. Arról se feledkezzünk meg, hogy a tejföl hidege önálló fűszerként működik.
Előtte:
Utána:
Spontán eltérítés
Oké fogadjuk el hogy munkás hangyák vagyunk és szerepünk van a többi hangya között és ez elfoglalja az időnk sok részét szóval hogy szerepünk van a társadalomban és nem elég hogy ez sok időt elvesz még rátelepedik a gondokozásunkra is stb. Közben meg a munka után még más állandó dolgokat is vállalunk például mindig elmegyünk a boltba meg minden persze az jó ha az ember szereti amit csinál dehát minden szemétdomb csak egy szemétdomb marad és nehéz új szemétbe beleszeretni meg szemétdombot váltani stb.
Aludtam lépcsőházban és kajáltam szemetesből és hatvanezerből el akartam menni Amerikába de hatvanezerből nem lehet. Oké és mire elmentem már hangya voltam dolgozótanonc, aki magasabb kasztról álmodik. Csavargásból nehéz megélni, és dönteni kellett, különben is versenyre neveltek megoldások ingerküszöb stb.
Van az a szó hogy eltérítés, például tolóerővektor-eltérítés a sugárhajtású repcsiknél, nagyon tetszik az erő ami sugárzik ebből a kifejezésből. És van a spontán eltérítés, úgy értem amikor teszed a napi dolgodat és hirtelen valamiért mégis máshogy történik ugyanaz.
Például múltkor biciklivel mentem dolgozóba, hirtelen felindulásból áthajtottam a temetőn. Ez egy csomó új dolgot hozott. A kapuban állt egy őrféle, és lassítottam mellette mert azt hittem le fog szállítani, de nem szólt és arra jutottam hogy végül is nem tiszteletlenség a halottak között biciklizni. És hogy egy kultúráról sokat elárul hogy milyenek az épületei, és milyen a temetője, de ez a rákospalotai építészetileg nem nagyon különös, de a platánok ölelésében sok fájdalom lakik.
Ezerhatszáz kegyetlen kilóméter
Hajnal ötkor kezdődött a nap, nem tudtam aludni, nem tudom miért. Talán mert este kilenckor eldöltem mint egy cementezsák... Sötét van, az ablakban méretes hóemberdísz integet, mellettem az ágyban egy fiatal nő és egy kisfiú szuszognak.
Barna jut eszembe, aki tegnap este Messolongi-ban egy építkezésen pakolt le. Amikor a kocsi megszabadult a súlytól, a teherautó könnyűvé vált és beragadt a sárba. Görögországban havaseső esik. Órákba került mire kievickélt a betonútra, és így lekéste a délutáni visszarakóját. Estére ért csak Napflionba, 250 km-t kellett átállnia - nyolc körül jelentkezett, hogy a megbeszélt helyen áll - a kikötő mellett a régi vámmal átellenben. "Pihenjél reggel majd lejelentelek."
És most eljött a reggel, 5.23 van. A telefonért kotorászok, billentyűzár felold. "Szimi bácsi a kocsi a parkolóban, LDU411, sárga M-A-N, szürke pót". Azonnal érkezik a válasz "OK".
A zöldségesek éjjel élnek mint a macskák, de nappal is - én ezt nem értem. Persze az is lehet hogy Szimi egyszerűen csak korán kelő típus. Mint mindig, most is minden úgy van ahogy megbeszéltük, Szimi tartja a szavát, megrakatja a kocsimat, én pedig cserébe 30 óra alatt hazahozom az áruját, a friss narancsot. Azaz nem én, hanem Barna. 9-kor már rakott mint a rakott krumpli, és erősen koncentrál a jobb oldali pedálra. Karácsonyra haza akar érni ami azt jelenti hogy 1600 kegyetlen kilómétert tol le nulla vagy minimális alvással.
Este 8-kor már 600 kilómétert vert a vasba, átverekedett az atheni körgyűrűn és Hellas testének nagyját már végéghasította. Thessaloniki elővárosában Kalochoriban egyik görög emberünk pénzt ad neki mert kicsit elszámoltuk a járatpénzt, nem elég a nyál hazáig. Az iskola előtt van a talpont, Markos a környéken lakik ne keljen sokat mocorognia. Barna könnyen megtalálja, pénz felvesz jobboldali pedál lenyom.
Szaloniki északi csücskében régi sofőrünk Spangli csatlalkozik Barnához, innentől konvojozás van. Tartják egymásban a lelket. Éjjel 0.20 van, én befejezem a sort, de ők fogják a kormányt, és láthatatlanul egymás kezét... holnap estig...
Szfesszaloníki
Hajnalban azt álmodtam, hogy ki tudom ejteni a pöszítő szö hangot a Thessaloniki szó elején. A görögöknél ugyanúgy megvan ez a hang mint az angoloknál, és bár angolul gyerekkorom óta tanulok, soha nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Ma reggel azonban álmomban kiejtettem a nyelvkidugós módon:
Szfeszaloníki.
És újra.
Boldog voltam, és úgy éreztem, ezt a szót én mostmár hibátlanul tudom. Hirtelen szeretetteljes és jótékony sajnálkozás is elfogott a világ azon része iránt, akik mind klasszikus essznek ejtik a szót. Kis butusok. Ők nem tudják. De az én nyelvem a szó elején kibújik, aztán az esszhez érve az már olyan esz amit mindenki tud, és a hangsúly persze az első í-n van.
KOT - Katicabogarak Országos Találkozója
Tudosítónk Tamásiban ténfereg.
Két katica beszélget:
- Voltál már a Cotton?
- Mi van ?
- hát a KOT-on?
- ?
- Hát a katicatalálkozó! Mindenki a domboldali házhoz megy! Ott jól odasüt a nap, gyere te is már több százan vagyunk. Hozz még egy embert!
És valóban, a gemenci erdő szélén, az egyik domb merekedebb lankáján, a fehér ház falán és az erkélyen százával tobzódnak a katicabogarok. Vannak itt kérem narancssárga alapon fekete pöttyösek, fekete alapon piros pöttyösek (!), sok és kevés pettyesek, megfigyelőképen pedig néhány tucatnyi bodobács.
Szomorú társadalmi esemény ez, a kicsi bogárkák a melegedés jegyében gyűlnek össze, majd az éjszakai talajmenti fagyban tömegesen pusztulnak el. Reggelre a falon helyet foglalóak is a teraszbeli társak közé esnek, kicsi testük mozdulatlan marad, és átható cicakakaszag terjeng- ami óvodáskori bogárgyűjtésből olyan intenzív emlék. Barna és átlátszófalú üvegeben gyűjtöttük a mezők népét és mutattuk meg a lányoknak vagy az óvónéniknek.
Mlyen különös szertartás ez... Vajon a katicák szokásos gyűlésüket tartják, vagy érzik - tudják - hogy meghalni jönnek ide? Van akik megélk a másnapot, gémberedett lábakikat mozgatják, és elmennek. Másnap újabb tömegek érkeznek, és...
... az ember lesöpri őket sárga seprűjével hogy zavartalanul reggelizhessen. Az ősz színes zsíkrétájával összefirkálja az erdőt, míg a természet néhány hét múlva véget vet játékának és összegyűri a papírt. Addigra... sok öreg elmegy a fajok mindegyikéből - közülünk is - , a levelek lehullanak, és mire a tél kiteregeti az óriási rajzpapírt, hideg lesz a fák pedg meztelenül maradnakdrótos-bótos ágaikkal. És a csenddel.
De most még süt a nap, az erdő is gyönyörű színes, a levegő illatos és sétára hívogat. A kisfiammal játszom, és érzem, ez az évgyűrű is a lezárásához közeleg.
Marseilles-i tangó
Leparkolom a kocsit, és gyalogolok. A belvárosi kisutcába érve meglátom a házak között rejtőző kis templomot, amivel szemben megbújik a négycsillagos szálloda - megérkeztem (már megint egy szálloda - szállodás bejegyzések itt és itt ). Tárcsázom a francia mobilt, a telefon kicseng. Közben látom, hogy a járdán egy ballonkabátos fószi áll, szivarozik. Egyszer csak a zsebéhez kap, és beleszól.
- Marc, dohányzol? kérdezem, és mindketten röhögünk. Ő az.
Két éve ismerkedtünk össze, amikor Marc cégét először költöztettük Gríkenlandba. Egy speciális berendezés révén képesek az olajfinomítók tartályának falát olyan módon megtakarítani, hogy a lerakódott szennyeződést visszéalakítják olajjá.
Egy-két hónapig dolgoznak valahol, aztán továbbálnak - mi pedig visszük őket, keresztbe kasul Ojrópában, legutóbb Dániából Franciaországba, most pedig Franciaországból Battára, igen Százhalombattára.
What a life zat iz. Próbálják úgy beosztani, hogy három hét munka látástól mikulásig, két hét otthon bárhol legyen is az - van a csapatban 3 dán, két lengyel, és még valaki. Amíg a fiúk "takarítanak", Marc szervezi a következő melót - utazik, tárgyal, egyeztet.
Kellemesen elbeszélgetünk. Az idő felében az egyik dán kollégájának a kerékbilincsét intézzük - Jant meghívom a bírságra, ő pedig a lelkemre köti hogy ha egyszer bajba kerülök Dánhonban okvetlen keressem meg őt - orajt majt. Csak utólag jut eszembe hogy pont tegnap mondták a rádióban hogy kell feltörni a kerékbillert, de a késő bánatot az eb elgondolta.
Az idő másik felében kivittem Marc-ot a reptérre, a magyar fővárosból Rómába repül, aztán másnap Athénba (közben Jan békésen megvárja az autójában a közfelügyelet munkatársát és visszatér Battára) A vacsora "next time" bélyegzőt kap, miközben megállapítjuk, hogy nagyon sok dologban hasonlóan gondolkozunk, és ez azért elég különös egy magyar meg egy fél-francia fél-argentín ember kombinációjában. Marc-kal megosztom a titkot hogy alacsony kopasz csókának képzeltem, ehhez képest magas és sűrű hajú, - és megint röhögünk.
A romlandó test
Egy hozzám közel álló görög ember azzal viccelődött, hogy még mindig él a 90 éves nagymamája, és milyen gáz hogy az állam még mindig kénytelen fizetni a nyugdíjat utána. Úgy beszélt a mamájáról, mintha egy kidobásra váró pizzásdoboz lenne, ami még mindig ott büdösödik az asztalon. Udvariasan szemrehányást tettem neki, mire azt felelte, hogy ő nem akar ilyen kort megélni. Másként fogod látni a dolgot -mondtam - ha betöltöd a hetvenet. Akkor mindjárt nem lesz olyan sürgős meghalnod.
Idős korban az ember már csak terhére van a többieknek, barátai, kortárs szerettei sorra meghalnak, teste fájdalmas porhüvely, és napjai nem telnek mással mint várni a halált. Valami ilyesmit hadart el még gyorsan a telefonban, aztán lezártuk a témát és a nap folytatódott a szokásos rohanással, egyszerre négy-öt dolog párhuzamos szervezésével - multitaskinggal.
Borzasztóan nem értek vele egyet.
Soha egyetlen korty alkoholt nem ittam, ha csak lehetett kerültem a füstöt, de olyan szinten hogy a kereszteződésekben - ha gyalog vagyok - 10 méterrel hátrébb állok meg a zebrától hogy kevesebb kipufogótrunyát szívjak. Egész életemben egy csomó csomót sportoltam, részben azért, hogy amennyire a génjeim engedik -sokáig éljek, és még tovább.
Én még egyenes háttal fogok járni, amikor az ilyen pöcsfejek már járókerettel. Mindig nagy hagsúlyt fektettem arra, hogy hosszú távon konzerváljam az egészségemet - tudom hülyén hangzik - gyerek korom óta készülök a hosszú életre.
Ettől persze még előfordulhat, hogy valakinek a terhére leszek, bár igyekszem majd ezt a minimálisra csökkenteni. De nem akarni élni... az nem normális állapot, az emberi élet értelmezési tartományának bámely pontján kijelentve sem.
A kővágóőrsi kecsketehenészet
Párom rendszeres olvasója a Magyar Konyha magazinnak, ahol nemrég egy kecskesajt manufaktúráról olvasott - és mindjárt el is határozta, hogy ha valaha az újság által megrajzolt csodálatos provinciális helyeken járunk, akkor felkeresünk egyet-kettőt.
A Balaton félkörbeautózása során - épp Máriafürdőről Balatonfktüredre tartottunk - írja a tábla: Kővágóőrs. Érkezik a megjegyzés hátulról, hogy na itt van az a sajtmanufaktúró. Jó. Felmegyünk a hegyi úton, a templomtól nem messze kérdezzük a biciklis-terepszínűruhás bácsit kecskesajtügyben.
Mondja, hogy ő helyi lakos, de ilyentet még nem halott. Kezdett gyanússá válni Kati kecshetehenészete. Néhány telefonhívással kiderítettük a Magyar Konyhá-ban szereplő hölgy telefonszámát, (nem az ő nevén és teljesen másik községben bejegyzett teflon), mondja, hogy Kővágóőrsön nincsenek kecskések, de ilyen napokon ilyen piacokon árul. Viszont megnéztük a nádfedeles házat, szép.
Nemzetközi barátok
Hetek óta nem jártam a saját blogomon - mint egy levetett szennyes gatya a sarokba került és jobb időkre vár. Egy hölgy Brindza nevű rokonát kereste, különböző keresőszavak be be találnak a suttogóra. Ezen kívül valamilyen furcsa program kispécézte magának az oldalt és napi egy-két százas látogatottságot generál, illetve a hülyeségeket írkál a kommentekbe. A gazdája magára hagyta, ő mégis éli a saját kis életét.
Van egy ismerkedős oldal, az a címe, hogy interpals.com. Hasonló elven működik, mint a fész, csakhogy itt nem az ismerőseinket lajstromoljuk, hanem kifejetten ismeretlen emberekkel lehet megismerkedni. Csinálsz egy profilt, ha akarod megjelölheted hogy nyelvgyakorlás, egyszerű barátkozás, vagy párkeresés céljából vagy fenn - és vársz. Van szűrő amiivel kereshetünk embereket, de én semmit nem csináltam és így is hetente egy-két ember írt. Például egy nyugdíjas bácsi Ausztráliából, egy indiai mérnök Indiából, egy török lány Izmirből, vagy legutóbb egy ukrán nő, aki egyszerűen csak megdicsérte a kisfiam fényképét. Nem mondanám hogy mély barátságot kötöttem bárkivel, dehát a mai világban... MIndenesetre jó szórakozás és lehetőség, ha olyan emberekkel szeretnél beszélgetni akikkel net híjján soha nem találkoznál.
JÓ, de
mit kezdjek most ezzel a bloggal? NIncs kedvem írni, velőseket vagy bemondósakat, vagy érdekeseseseseket.
Az életem minden helyszínén ismertem meg embereket, és mint a színes faleveleket - eltettem őket emlékbe. Némelyik megvan, lepréselve (az agyam-lelkem valamelyik fiókjában) némelyik meg elporladt ahogy a falevelek rendesen szoktak, ha sok idő eltelik - az enyészeté válnak. Van falevelem uszodából, a buszmegállóból, sima utcai helyszínről, az internetes éterből, meg egy csomó csomó helyről.
Mégis:
itt vagyok, a nevem Botond.
És nem szól hozzám senki.
Laterális gondolkodás
A laterális gondolkodás fogalmával John Middleton "Fejleszd az elméd" című könyvében (Scolar kiadó) találkoztam először - tegnap. Az Edward de Bono máltai orvos-gondolkozó által bevezetett filózófia lényege, hogy a logikus gondolkodás határait gyakran az axiómákként használt alapfeltételezések jelentik. Különböző kreatív és tapasztalati módszereket javasol, amivel más megvilágításba kerülnek a dolgok, vagy egy másik megoldásra jut a problémamegoldó.
Egy vagány példa: Egy ablak nélküli szobában levő három villanyégőhöz három kapcsoló csatlakozik - a szobán kívül. Meg lehet-e határozni hogy melyik égőhöz melyik kapcsoló tartozik, ha csak egyetlenegyszer léphetünk a szobába?
A megoldás: felkapcsoljuk az egyik lámpát találomra, kicsit égni hagyjuk, majd lekapcsoljuk, és felkapcsolunk egy másikat. Ezután bedzsalunk a szobába, és megfogdossuk az égőket. Az amelyik meleg - ő volt az első kapcsolásunk, az amelyik hideg, ő a fel nem kapcsolt harmadik, a második pedig értelemszerűen az, amelyik ég.
Ezek szerint a laterális gondolkodás egy darab a testemből. Egész életemben kreatív, pimasz, meghökkentő, és szürkezónás-szabálysértő megoldásokat kerestem, vagy azért hogy problémákat oldjak meg vele, vagy csak a saját szórakoztatásomra. Normális emberek környezetében szégyellem magam, mert az érem másik oldalát megolvasva azt is lehet mondani, hogy egy exhibicionista barom vagyok.
Így hirtelen az elmúlt két nap történéseiből nem is tudok hirtelen példát (na jó van itt egy időn túli fürdőbelépés a személyzet bevonásával, de az inkább nem az ablakba való) Mindenesetre örülök, hogy ráleltem erre a fogalomra,azaz, hogy van egy eszemrendszer, ami tapasztali kreativitásnak írja le azt ahogyan élek. Kár, hogy nem én lettem világhíres a leírásával. Persze azért így is boldogulocska.
#800
Ezt a számot a Forest Gump-ban hallottam először, de még mindig nagyon csipázom.
Talán homokszobrász leszek
Üdvözlégy Nyájas Olvasó
Mostanában a legkedvesebb szórakozásom a játszóterezés a kisfiammal. Amikor jövök fel a lépcsőzban - haza a dolgozóból- hangos "prrrrrrrrüüü" jelzést adok. Ezt Bodiékkal akkor fejlesztettük ki amikor 60-70 kilóméteres sebességgel jöttünk le a szerpentínről biciklivel - ha netán van olyan lény a be nem látható kanyar mögött aki nem lát de hall, tudja hogy jön néhány bicikli igen igen gyorsan. Utólag nem biztos hogy sok értelme volt, mert az autósók a zárt kocsiban nem hallhattak belőle semmit, más meg úgyse járt vón arr.
Szóval jövök a lépcsőházban, és berregtetek ezerrel, hogy prrrrrrrrrü. Erre hangos kacagás a válasz - és mire felérek a negyedikre, a lépcsőforduló tetején már ott vár a kismanó és az Anyukája. Már öltözünk is át, és irány a játszi. Anyát általában fenn hagyjuk, neki is kell egy kis idő egyedül, ő a vége felé szokott csak becsatlakozni hozzánk.
A játszóterezés egészen olyan, mint egy nagy, véget nem érő osztálykirándulás. Egy csomó szülőt és gyereket ismerünk már, vannak szimpatikusak és kevésbé azok, vannak mindenféle náció általi vegyesházasság gyerekek, és van néhány igazi tündér kedvenc kölök. Például Eszter, akivel úgy ismerkedtünk meg, egy éve, hogy odament a fiamhoz, megölelte és megpuszilta. Ha akarjuk minden nap megismerkedhetünk valaki újjal, és persze állandóan megy a trécselés-bécselés.
Amikor átlépem a homokozó gerendáit, 100%-ban ki tudok kapcsolni, megszűnik a külvilág, csak a sok apró szerzetke létezik, köztük az én Kisfiammal, aki lelkesen brümbrümözik körülöttem. Legújabb ambicióm, hogy a homokból ne autópályát, hanem szobrot építsünk legkozelebb- bár azt hiszem erre még kicsit várni kell.
Bornai Tibor élő blogja
Kisvárosi Hobbit hívott meg Bornai Tibor előadóestjére, akinek internetes blogját - amíg létezett - mindketten lelkesen olvastuk.
Amikor főiskolás lettem, az első pénzügy szemináriumok egyikén Szebellédi István tanszékvezető úrtól azt hallottam, hogy a főiskolán az ember megtanul gondolkozni. Különös rajzot vetített a falra, körből kiálló háromszög, a kör közepén pont, valamilyen stilizált állatka, és ebből vagy tíz egymás mellett. Az volt a kérdés: mik ezek? Balra néző antilopok, vagy jobbra néző gólyák?
Aztán ez az ember fél évvel később, a 'pénzügyek alapjai' szóbeli vizsgámat azzal kezdte, hogy behozatta velem a kávéját a titkárnőtől. A feleletem közben végig kedélyesen cigarettázott, a képembe fújta füstöt. Az EU bankrendszerét húztam, és bár pöcre tudtam a tételt, kettest kaptam - nem csoda, az volt ugyanis nála a gyakorlat, hogy ha lány vagy, és szoknyában mész vizsgázni ötöst kapsz, ha fiú vagy, a legjobb jegyed a kettes lehet. Éreztette velünk az öreg karaktergyilkos, mennyire nulla kis csicskának tart. Később valaki arra tanított, hogy a felelőssget nem ingyen osztják, hanem harcolni kell érte (amikor ezt mondta a Nagyember mindig ökölbe rántotta a kezét amolyan elhappoló mozdulattal)
Tetszett a Bornai Tibor est.
A nóták között mesélt arról hogyan írta őket, kik a szereplők, milyen zenetechnikai elem áll mögötük, vagy mint korábban a blogjában, beszélt egy-egy témáról, néha papírból felolvasva. Bevezetett egy fajta anoním interaktivitást - lehetett lájkolni, ami egyetlen tenyérösszecsapást -tapsocskát- jelentett, illetve minden néző előtt papírfecni és ceruza tette lehetővé, hogy kommenteljen. A sajtpapírokat egy befőttes üvegbe kellett dobni, amit egyszercsak - az est kétharmada felé kibontott.
Írtam neki, hogy ha összehasonlítom a zenéjét a magyar könnyűzenei paletta másik "spirituális" szereplőjével Ákossal, úgy érzem hogy ő (Tibor) sokkal jobb. De az mégis sokkal népszerűbb. Mitől lesz valaki népszerű?
Sajtpapírbontáskor azt a választ kaptam, hogy az emberek én-képe általában egy utálnivaló rossz, hajlamosak vagyunk a sztár ideálokat mint menedéket használni. Olyanok akarunk lenni mint ők, ők pedig szokszor képtelenek feldogozni ezt a szerepet, állandóan konfliktusban vannak magukkal stb. Amikor ide ért, le is zárta a gondolatot, én pedig rájöttem, hogy valójában azt akartam kérdezni: miért nem ő a népszerű Ákos helyett vagy mellett?
Miért nem ragad magához némi sztárságot?? (ökölbe szoruló kéz, happoló mozdulat) Sacc per kábé összeszámoltam a közönséget, lehettünk vagy huszan. Kétezer forintjával az est bevétele 40 rugó, terembérlet meg a zenészek hárman... ezzel megkereste a benzin árát amivel bejött a belvárosba, meg még egy vajaskenyérnyit. Tibor tud gondolkozni. Miért nem csinál valamit, hogy az értékes zenéje népszerű zene is legyen?
(Szerintem azért, mert az a zenész, aki értékközpontúan gondolkozik, nem tud egyszerre marketingcentrikusan is. Pedig a kérdés, hogy balra néző antilop, vagy jobbra néző gólya? Vagy esetleeeeg.....?)
Egy siklóernyős magányossága
Szóljon ez a bejegyzés egy csodálatos fényképről.
...meséltem már hogy a könyvelőmmel főiskolai évfolyamtársak voltunk? Anno amikor irodát és raktárat kerestem Kékvillám névre hallgató drótszamaramon, az volt nekem a nagyfontos hogy közel legyen a lakóhelyemhez, amikor pedig könyvelőt - hogy közel legyen a szívemhez. Kicsit kozsósan hangzik, de azért trú. Megkerestem vagy tíz ismeretlen könyvelőirodát, kértem árkat, aztán rájöttem, hogy a PSZF-en végzettek 80%-ából válogathatok. Könyvelő és feleség, junó, bizalmi hídfőállások.
Nemrég Viktor barátnője megkeresett, hogy születésnapi meglepetésbulit szervez- kétséghozzáférhetetlenséges volt hogy ott a helyem. Nem ismerem Viktor barátait - az iránta érzett tiszteleten kívül arra is kiváncsi voltam, vajon a kedvese kiket tart fontosnak.
Az előkészületek egy igazi precíz, analitkus női elme szüleménye szerint mentek. Az alany otthonról való elcsalása, de annak bebiztosítása is hogy mindenképp hazajöjjön (jaj a pulcsimat nálatok hagytam, ugorj még be érte), spontán hangulatú de mégse sejtsen semmit. Olyan részletekre is figyelt, hogy ne parkoljunk a ház előtt, hanem a szomszéd utcákban, amire én sosem gondoltam volna.
Miközben zseblámpafénynél díszítettük a tetőtéri szobát, megláttam A képet.
Egy kisebb poszter méretűre nagyított fényképen színes égi táj. Olyan, amit a repülőgép ablakából szoktunk látni -- felhők fehér paplanjából hegycsúcsok kandikálnak elő, kopár sziklaszirtek egymástól irdatlan távolságot jelölnek ki, és a háttérben a lemenő nap narancssárga fénysugarai ömlenek. Rengeteg a fény, de csak idefenn, mert a felhők alá már nem jut el.
Elakadt a lélekzetem.
Középen egy ember.
Relaxálgat, fényfürdőzget.
Óriás ejtőernyő dunyhájának csücskeiből kötelek futnak utasa felé, úgy fekszik a hevederben, ahogyan én szoktam újságot olvasgatni a kanapén, könnyedén, félig hátradőlve. A képen a könyvelőm látható, amint siklóernyőjében a felszálló meleg levegővel játszik az Alpokban. Kilóméterekkel a föld felszíne felett, messze messze a beszántott szántóföldektől, a lebetonozott városoktól, az autók zajától a kipofgófüsttől, kimutatásoktól és excel tábláktól.
A szél süvít a fülébe. Több száz méterre a hegycsúcsoktól is, és többszázezer kilóméterre a naptól.
Íme az ember, le homme, tisztellek barátom.
A kép megtekinthető ITT.
Megint változás
Vannak szakmák, mint mondjuk egy bolti eladóé, ahol a munka jellege nem sokat változik egyik évről a másikra. Na a fuvarosoké minden évben teljesen más - mint egy nagy mutatóujj a nemzetközi kereskedelem ütőerén változnak a trendek.
Ha hinni lehet a statisztikáknak - Görögország 2010-ben hat százalékkal múlta alul egy évvel korábbi önmagát GDP tekintetében. Erős munkanélküliség is van, így lecsökkent a vásárlóerő. Most meg mi legyen, gondolták a görög cégek, és eszükbe jutott, mi lenne ha exportálnánk?
És elkezdtek exportálni. A teherautósok szemüvegével nézve a görög gazdaság idáig kb kétszer annyit vásárolt mint amennyit eladott külföldre, amit a fuvardíjak is tükröztek. Eleddig kétszer annyit fizettek egy GörögBE menő fuvarért mint egy GörögBŐLösért. Változás van. Nő a görögök külföldi eladása, és az onnan kifelé jövök fuvarok díja máris 20% körüli mértékben nőtt
Érdekes.
EDGE
32 éves lettem én
Életem legforgalmasabb születésnapján vagyok túl. A facebook, az iwiw, és a skpye révén körülbelül 70 ember köszöntött fel, ami nagyon nagyon szokatlan számomra. A prímet a skype viszi, amely program külön üzenetet küld az ismerőslista minden tagjának, és mivel 99%-ban a munkámban használom, mondhatni hogy a "szakma" köszönött. Kábé az a szokás, hogy ha valakinek szülinapja van, benyom az ember egy kistorta vagy kispezsgő ikont. Amikor 9 óra körül felléptem a netre, kapásból 30 torta ésvagy pezsgő várt már. Na ez megalapozta a hangulatomat :)
Amikor a taxisoknál valaki a műszak végeztével elköszön, a többiek rányomnak a cébérádió gombjára, ami recsegő hangot ad a vonalban. Két másodpercre többszáz kolléga egyszerre bereccsen az éterbe - szerintem ez semmihez sem hasonlítható cimboriazáció. (Hol álmodhatnak mondjuk Budapest pékjei egy nagy közös szevasztokról lantletételkor?) A kistorta ikontámadás kicsit a taxisok recsi-ropijára emlékeztett, és persze tök jól esett.
A családi versmondások a sok éve megszokott módon zajlottak. A kishugom "születésnapod közeledtével" egy nappal korábban (kicsit viörd de a szándék óurájt), Apukám korán reggel ahogy szokta, Györgyi néniék (Anyosomék) az egész pereputtyot a telefon köré gyűjtve kézről kézre adva a telót - kicsit feszengve mint 13 éve mindig ilyenkor. Máskor semmi feszengés amúgy :) De bárhogyan is, nem a hogyan számít, hanem hogy gondoltak velem, gondoltatok rám. Nagyon édesek vagytok, köszönöm szépen!!
Köszöntöttek régi barátok Debrecenből, Törökországból, kollégáim Görögországból, Editkéék Angliából, főiskolai cimborám Lidzsilító, általános iskolai osztálytársak, blogtársak a világűr rendszeréből, Padre Nagybodi, aki "bro" megenevezéssel tisztelt meg. Azért a legszebb születésnapi köszöntést mégiscsak ettől a kisfickótól és az Édesanyjától kaptam:
:)
Ő még nem tudja pontosan mi az a születésnap, de azért megölelgetett - egyszerűen csak örült hogy hazajöttem. Őszintén és tisztán. Már vagy másfél éve kedvenc sütim az E80 szelet, és most egy egész tortányit kaptam belőle!! HMMM, nyamme!
Szóval sok ember nyomott rá a cébére az én február 15-émen. Nem dicsekvésként meséltem, hanem mert megtisztelt, és meglepett. Azért lepett meg, mert azt hiszem, ugyan az az ember vagyok, mint egy éve.
(Nem tudtam sose és ma sem tudom hogy kell jó társasági arcnak lenni, mindig is analfabéta voltam ezen a téren. Úgy értem nem tudom hogyan kell egy baráti társaság tagjának lenni, vagy egy osztályban vagy fősulis csoportban, vagy egy közösségben "tag" lenni. Ez a szervem valahogy elhalt, - sosem volt - hiába próbáltam az eszemmel kinöveszteni. Van helyette több individuum, egyes emberek, különleges és egymástól nagyon különböző személyiségek, akiket érzek, de ők egymásról nem is tudnak.)
HOBO BLUES BAND BÚCSÚKONCERT
Képzeletbeli beszélgetés Földes László Hobo és Varga Zoltán menedzsere között:
-Hobo figyu, megcsináljuk a búcsúkoncerteteket, de ahhoz hogy normálisat kaszáljunk, meg kellene jelenned a médiában. Szeretném ha nagyot szólna a mutatvány, ha ügyesek vagyunk kétszer (!) is fel tudjuk tölteni az Arénát. Intézek neked néhány interjút, egy kis promókampányt, te pedig szolídan és kultúráltan válaszolgatsz a kérdésekre, nem szólsz be senkinek, hanem adod a dörmögő legendamackót, megegyeztünk??
Hobónak ezt kellett volna válaszolnia:
- Nem megy Zoli, tudod hogy a blúzt mindig a saját kedvemre csináltam, ha éppen egyezett a közönség igényével örültem, ha nem - sosem érdekelt. Én nem az X-faktorból jövök ahol a lila selyemnyakkendőmben előadott robiviliemsz dallal futottam be és fel. Három évre előre tele van a naptáram, jut kenyérre bőven. Nem vagyok én egy médiabohóc, ne promókampányoltass te engem.
De nem ezt válaszolta, hanem elvállalta. Nyilvánvalóan a médiának önmagában is volt egy fajta érdeklődése a rendezvény iránt, de nem tudom elképzelni, hogy a kilincset egymás kezébe adó riporterek gyülekezete nem szervezett forgatókönyv mentén jött létre. Hobo értékrendjét a témával kapcsolatban az alábbi riport is szemlélteti.
Egyre-másra hallgattam a különböző beszélgetéseket a Mesterrel ebben a rádióban, abban a tévében, és olvastam amabban az újságban, és úgy éreztem, hogy A) valóban kultúrtörténeti jelentősége van Hobo munkásságának, és fontos hogy sok emberhez eljusson, de B) Laci bácsi meghasonlott, egy röpke pillanatra, 33 év utolsó pillanataira beállt kiszolgálni egy tőle távoli értékrendet, a tőke világát. Nem a pénzt sajnálom tőle amit megkeres a dupla koncerttel, hanem a megelőző médiakampánytól fordult fel kicsit a gyomrom. Mert Hobo számomra egy irodalmi érték, nem pedig popzenész. A kettő egybe is eshetne, csak nem a Te mondandóddal. Sajnálom Laci bácsi, de a legutolsó percben úgy viselkedtél mint a milliárdos repperek akik arról énekelnek hogy a gettóban milyen nehéz is a sors.
Ennyit a búcsúkoncert kibebaszott előkészületeiről, le akartam írni, hát leírtam, de mindez nem vesz el semmit az ÉRTÉK-ből, amit ettől az embertől és a zenekarától kaptunk.
Tizen-huszon éves voltam, valamelyik Sziget fesztiválon a Gazember című dalt játszották Hobóék. Iszonyatosan kemény pogó volt, az ötödik sorban csápoltam, sosem felejtem el. Valamelyik nagytudású pank jobban felöntött a garatra mint kellett volna, és a pogó közepén verekedés alakult ki. Az egyik kopaszagyú százkilós biztonsági őr befurakodott közénk és ököllel ütni kezdte a fő rendbontót. Ebben a pillanatban Hobo rájuk kiabált: - NE BÁNTSD! ÁLLJATOK MEG, ezt már a zenekarnak mondta, és a következő pillanatban a banda összes zenésze levonult a pódiumról. Hobó azonnal elhatárolódott az erőszaktól. Még világos volt, és rekkenő nyári hőség, hatalmas porfelhőben ott álltunk vagy ötszáz feltüzelt zölfülű, csurom átizzadt pólókban vagy félpucéron, izzadság és sörszagban. Pogóztunk, azaz játékiból verekedtünk, hiszen valami ilyesmit jelent a pogó, ami aztán hirtelen igazi balhéba fordult. A villámgyorsan jött csendben, a pofelhő közepén leesett, hogy ezt az embert valóban összeverték sok évvel ezelőtt. Aztán a rend helyreállt, a vérzőket kivezették, Hobóék visszajöttek, és újra elnyomták a gazembert. És mi csápoltunk, és újra verekedőset játszottunk.
Tavaris, bjarátok... az az esett beleégett az emlékeimbe, része lett a fiatalságomnak, mert akkor és ott lebutított, modellezett változatban sorsközösségre léptünk Hobóval, akit korábban azért vertek meg a rendőrök, mert rendszerellenes rock'n'roll-t játszott. Az izzadságszag, a vértől csöpögő ajkak látványa egy értelmetlen verekedés szcenáriójával élő múzeumot csinált a helyszínre. Attól kezdve figyltem Hobót. Minden verset amit elmondott, minden dalt amit elénekelt. Eljuttatta hozzám Viszockij, József Attila, Villon, Jim Morrison és még mások művészetét, közben a sajátját, és ami nagyszerű, hogy ezt több generációval képes volt megtenni.
Pontosan emiatt ... pontosan a szigetes eset miatt nem akartam elmenni a búcsúkoncertre, mert tudtam, hogy ott már nem csak nekem, és ötszáz izzadt pólós cimborának fog énekelni, hanem azoknak akiké eredetileg ez a zene - és akik ma fájó csontú, hajlott korú polgárok. Mondtam is annak a drága hölgynek, aki jegyek akart nekem venni, hogy ne is fáradjon - ünneplő ruhában a kocsmába siettem.
Aztán mégis elmentünk, mert a két nappal a koncert előtti éjszaka - a reptérről hazafelé autóztam - a rádióban meghallottam a P. Mobil: "A zöld, a bíbor és a fekete" dalát, a Bill-es változatot. Nem volt mese - menni kellett. Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos, és a díjbeszedő. A handlé, a szódás, és a képkereskedő, házmester, a fia és a kéményseprő. (Felszarvazottak balladája, 1983)
És ott voltunk mi is - zsebretoszott kézzel végighallgatuk Laci bácsi összeállítását, és néztük ahogy áll ott, és integet, hogy majd ír, igen.
És nem felejt el semmit. Szeretlek.
Sosem lesz vége. Sosem lesz vége.
Sosem lesz vége. Sosem lesz vége.
(4.25-től)
Hári bácsi alkot
Van egy görög fuvaros, aki egy személyben a kamion tulajdonosa és sofőre is, úgy hívják Harris. Harris már akkor kamiont vezetett, amikor én még tervben sem voltam, kb negyven éve ül a volán mögött, ebből vagy húsz éve azon a szerelvényen, amit most is hajt. Korábban a Goldair Cargo cégé volt, ezt ő később kivásárolta, de a ponyván a mai napig ennek a cégnek a logója díszeleg.
De a lényeg, hogy Hári bácsi - csak így hívjuk, kivállóan beszél magyarul. Annyira-annyira mégsem, de elég jól, ugyanis magyar felesége van - Éva néni. Amikor legelőször járt nálunk rakodni, Peti, a raktáros kérdezte tőle hogy dojcs? englis? - amit ugye mindenkitől megkérdezünk hogy mégis milyen nyelven tudunk szót érteni egymással. Erre Hári bácsi megszólalt: -Ámit ákársz.
:)
Teltek múltak a hetek, hónapok, úgy hozta a sors, hogy Hári bácsit megint besodorta hozzánk a szél. Megy bejelentkezni Petihez, már régi ismerősként üdvözlik egymást. Azt mondja Hári bácsi: -Szia, Kávé van? ... eléggé a tárgyra tért. Peti mondja hogy nincs. Erre Hári bácsi: -Bori hol van?
Az a helyzet, hogy Hári bácsi nem emlékezett pontosan a nevemre, és a Boti-t Bori-ra nemesítette. Peti szegény azt hitte, hogy Hári bácsi megzavarodott, és bort kér. -Borunk az meg plána nincsen -azt mondja. Hári bácsi meg: - Hát a főnök, az a vékony gyerek, hol van? .... na ekkor esett le.
Petiék nagyon röhögtek, és az ezt követő másfél órában állandóan Borinak szólítottak. De nem röhögtek sokáig, mert Hári bácsi megtanulta Peti nevét is, amit pedig Betti-nek mondott. G-G-G, úgy látszik Hári bácsi kicsit rá van állva a lány nevekre...